Egymacska napjai

Egész életünkben, mikor azt kérdezik mit vársz az élettől, a fizikai javakon felül egyszerűen csak annyit mondunk: boldog akarok lenni...

Igen, ezt nagyon jó kimondani, sőt fantasztikus ezt megélni, azonban tudjuk-e igazából mit keresünk, mikor a boldogságot kutatjuk?

És persze az ember gyarló, mert mindig, mindenből többet, jobbat remél, várja a folytatást.

A nagy boldogság keresésében pedig elfelejtünk örülni az apró, ám minden nap előforduló dolgoknak - mint hogy eléred a buszt, villamost, friss péksüteményt kapsz reggelire, vagy csak hogy süt a Nap, ami átmelegít, megölel, és mosolyt csal az arcodra .

Persze vannak helyzetek, pillanatok, hosszabb időszakok, mikor nem vesszük észre, mert minden nap ballábasra sikerül. És van, hogy ezek az időszakok egészen hosszúra nyúlnak... 

Nem kis nehézségek árán - és persze az anyagi ráfordítás is igen jelentős volt - de megkaptam a kis rózsaszínű kártyát, ami feljogosít személygépjármű önálló kezelésére... ezzel idáig nem is volna túl sok baj... csak nem megy, emiatt utálom. Befeszülök, nem akarom, légszomjam lesz, hiperventillálok. Az egész egy hatalmas tépésre emlékeztet, amikor már nem feltétlenül tudod, hogy mi az amit tudatosan teszel és mi az, amit már ösztönből... és persze minden este jön a kérdés: Megyünk vezetni? ... mintha kötelező lenne... már bánom, hogy belefogtam ebbe az egészbe.. leginkább a pénz miatt, rengeteg az adósság megint... lett volna mit pótolni és mennyi, de mennyi reggel keltem hajnalban...

Persze bántani sem akarom, mert tudom, hogy csak jót akart... de ezzel vitt csődbe.. :( 

https://www.youtube.com/watch?v=RHCdtYR-OuA

pszichológus szerint túl gyerekes vagyok. Ezért nem vagyok képes egy normális kapcsolat létrehozására, és a szexuális életem is emiatt tart ott, ahol. Állítólag nem tudom felnőttként kezelni a helyzeteket az élet egyik területén sem... elgondolkodtató.

nem mennek túl jól a dolgaim. Pedig igazából nem kéne panaszkodnom, hiszen van hova hazamennem minden nap, van munkám, relatív normális fizetés - ha már nem lesz adósságom dőzsölhetek is - Kisszimba minden nap megörvendeztet valami újdonsággal - bár a múltkori akciója nem mosolyt, hanem könnyeket csalt az arcomra - de valahogy nem érzem jól magam a bőrömben. Nincs kedvem semmit sem tenni azért, hogy sugárzóan lépjek az utcára, mert belefáradtam, magamat már ismerem, mások véleménye meg nem igazán érdekel. Pedig a szenvedések sorozatának koránt sincs még vége... ha csak...

Megkaptam, hogy én már csak egy vénlány vagyok, pedig hát 30 évesen még nem gondolnám, hogy minden remény elszállt volna! De belegondolva igazából van benne valami. Se házasság, se gyerek, a szánalmas kis életem van egyedül, így "öregesen".

Szóval most megint kicsit sok a dolog, és hát a szokásos egyedüllét, hogy nincs olyan, akinek el tudnám mondani, csak azért hogy meghallgasson, nem is tanácsot várnék, csak hogy kibeszélhessem magamból a dolgokat. Menni sincs kedvem sehova, úgyhogy az újdonsült tanítás sem baj, hogy az elmúlt két hétben elmaradt... bár jól éreztem magam, de ahhoz is pozitív lelkiállapot kell, ami mostanság nem igen van.

unalmas, és egyszerű életemet valaki mindig sikeresen felkavarja.

Igen, belefásultam a szürke hétköznapokba, a semmit nem tevésbe - ez persze erős túlzás, mert vagy sokáig dolgozom, vagy iskolába járok - és belepunnyadtam ebbe a mocsárba. És ilyenkor valaki mindig megmondja a "tutit", hogy ne a múltamba révedezzek, hogy szedjem össze magam, hogy álljak ki a céljaimért, és küzdjek azokért.... Persze ez tök jól hangzik, és igen, ha én nem küzdök, helyettem nem küzd senki a saját céljaimért, de nem megy, vagy nem akarom már talán... belefáradtam ebbe a végeláthatatlan szélmalomharcba, abba, hogy mindig valakinek meg kell felelni, hogy mindig kedvesnek kell lenni, hogy nekem kell másra odafigyelni! Akkor, amikor nekem lenne arra szükségem hogy rám figyeljenek persze senki nem ér rá, mindenki majd visszahív később, vagy fel sem veszi a telefont.

Aztán mire eljutunk oda, hogy "és veled mi van?" már nincs kedvem róla mesélni, és álarcot húzva mosolygok, hogy velem semmi extra, minden rendben, jól vagyok... Mindenki hazudik! De az álarcon nem lát át senki, úgyhogy ezzel nem ártok, csak magamnak. És persze vannak telefonok, amik esetén nehéz letagadni, hogy minden rendben van, hogy tök jól érzem magam. Jön a jól irányzott mozdulattal történő fejmosás, meg az alázás, hogy szánalmas vagyok, ez persze "jelentősen javít a helyzetemen".

Aztán jön a másnap, ami ugyanúgy az unalomig szürke, mint a hívást megelőző összes.

Pedig néha csak egy szimpla ölelés is megoldást nyújthatna, de nincs...

Mostanában egyre többször ismétli önmagát a történelmem, meglepően azonos dolgokat kell átélnem, aminek igazából nem örülök, mert mindig egy-egy fájdalmas sebet tép fel, ami rögtön elkezd vérezni, aztán csak nehezen múlik a fájdalom. Rengeteg okos ember erre azt mondaná, ez azért van, mert hagyom... nem hagyom, csak próbálok már végre találni egy olyan életsíkot, ahol jól érzem magam, ahol nem kell magányosnak lennem, ahol vannak barátok, akikkel feszültségmentesen lehet beszélgetni bármikor, bármiről, ahol néha napján valaki rámemeli a telefont, hogy hellósziamivanveled...

Volt két nap, amikor senkivel nem beszéltem... pocsék volt, nem volt kihez szólnom két teljes napig, a harmadik napra már fájt a torkom némasága, így néhány sós könnycseppel próbáltam "életet" lehelni bele, és bár megoldás nem volt, de meg tudtam szólalni.

Gyűlölöm a magányt, azt, hogy mint mindig az életem során, most is teljesen egyedül kell szembenéznem mindennel, hogy ha valami öröm, vagy bosszúság ér nem tudom senkivel megosztani, mert frusztrál a tudat, hogy kit hívjak fel, mert senkivel nincs olyan viszonyom, hogy nyugodt szívvel azt gondolhatom, hogy örül, ha hallja a hangom, vagy meghallgatja a bajomat, örömömet...

És természetesen SorsKapitány ilyenkor mindig teremt valaki újat, vagy régit arra, hogy ne felejtsem el, hogy mennyire sérülékeny a lelkem, hogy mindig tud valaki olyat mondani, amivel visszazuhanok a szakadékba....

Sors Kapitány néha visszaadja az esélyét annak, hogy újrakezdjünk valamit, amit felelőtlenül eldobtunk. Én megkaptam az esélyt újra, és remélem tudok vele élni is.

Úgy látszik, nekem a munkámban kell kiteljesednem. Teljesen lényegtelenné válik, hogy nő vagyok...

Igazi barátok nincsenek, mert mindenki akar valamit cserébe... mindenkinek kell valami belőlem.. egy darab, amit birtokolhat, egy tett, egy segítség, aztán viszontválasz sosincs. Amikor nekem kellene, nincs senki... mennie kell egyedül is :)

kitalálom, hogy elmegyek, beülök egy vendéglőbe, eszem egy jót egy teraszon, aztán mikor eljön a nap, mindig rájövök, hogy rémesen szánalmasnak érezném magam, meg egyedül, úgyhogy inkább itthon maradok. Így történt ez tegnap is, egész nap ágyban voltam és az előző hajnalban felfüggesztett House-maratont folytattam, szerencsére kitartott egész nap, összesen három telefonhívásom volt... sőt, volt olyan is aki megfeledkezett rólam, de miért is kéne ezen meglepődnöm, hiszen már rég nem vagyok fontos, illetve soha nem voltam fontos. Azért jól esett volna, ha valaki feldob egy ebéd, vagy vacsorameghívást, de ilyen sem volt már évek óta, sem torta, sem ajándék, csak magány... valószínűleg ehhez is hozzá lehet szokni...

Egy pohár édes pezsgő, ami most inkább keserűnek hat... és az érzés, hogy annak, aki megérdemelné nem köszönhetem meg, hogy vagyok... tegnap éjjel nem tudtam aludni, reggelig fent voltam, és tv-t néztem, közben öt évenként meggyújtottam egy gyertyát.. finom illat lengte be a szobát, közben cikáztak a gondolatok a fejemben... történhetett volna minden máshogy, tudom, sokszor én adtam fel... de most meg kell próbálni újra élni, meg kell tenni mindent azért, hogy működjön... hogy jól éljek, hogy jó legyek, hogy ne legyen rám panasz... bár már úgy sem érdekel ez senkit sem

https://www.youtube.com/watch?v=P2wG8KL2ceQ

Nem értem, hogy miért kell ezt csinálni... igazából nem adtam fel, hogy helyre lehetne hozni, bár a változás csak rajta múlna, aztán tegnap mikor felhívott az apja megdöbbentem az első mondatán, rögtön ráérzett a különválás fő indokára, illetve aztán a mellékindokot is kikövetkeztette. És igen, szarul esett, hogy a mai hamarabbi érkezésemet letiltotta, aztán nem vette fel a telefonomat: nincs egyedül! Ez volt az első gondolatom, és nem alaptalanul azt gondolom. Aztán leírtam, hogy nem akarok meleg kilincset fogdosni... persze ez is reakció nélkül maradt, 111

Aztán lassan közeleg a nagy nap... már csak 10 nap, és bár ilyenkor az ember az anyukáját is felköszönti és megköszöni neki, hogy 9 hónapig nevelgette a testében, aztán kisebb-nagyobb sikerrel a társával felnevelte. Bennem néha a fájdalommal vegyes harag elevenedik fel, hogy miért hagyott itt? Nem is azzal van a baj, hogy ő elment, hanem hogy engem miért nem vitt magával...?

Fontosak az álmok, hiszen ez visz tovább egyik nap után a másikig, a cél hogy mind megvalósuljon, lehetőség szerint 100%-ban, és gyerekként én is arra vágytam, hogy karácsonyra megkapom a várt játékot, hogy soha többé nem lesz veszekedés otthon, később, hogy nem derülnek ki a lógások a suliban, hogy be tudom fejezni bukás nélkül, majd mikor felnőttem arra vágytam, ami soha nem volt: egy boldog családra! Több kísérlet is csődöt mondott, volt aminek én vetettem véget, és volt, aminek más, volt hogy én hagytam el valakit, volt, hogy engem hagytak el. Aztán teltek az évek és nem találtam azt, amire vágytam, lehet elégedetlen vagyok mindig azzal ami éppen jut, de az okosok azt mondják, mindenki azt kapja, amit megérdemel. Önmagával szemben persze mindenki elfogult, így én is az vagyok önmagammal, bár azt gondolom, hogy azt a rengeteg retket, amit eddig meg kellett élnem, csak valami komoly előző életbeli hibáért kaphattam... És erre ma jöttem rá igazából, amikor meg kellett adnom három barátomnak az e-mail címét egy nyereménysorsoláshoz... és nem tudtam... Kicsilány, és Z Papa voltak a választottak, a harmadiknak pedig egy saját, másik címet adtam meg, nem tudtam volna még egy embert megnevezni... és ez szörnyű. Az ember mindig egyedül van, amikor a legnagyobb szüksége lenne arra, hogy valaki ott legyen vele, és átölelje, akkor senki nem elérhető, és ez mindig így is volt az életemben, és sanszos, hogy így is marad... és hát... mindenki egyedül hal meg :(

Fontosak az álmok, hiszen ez visz tovább egyik nap után a másikig, a cél hogy mind megvalósuljon, lehetőség szerint 100%-ban, és gyerekként én is arra vágytam, hogy karácsonyra megkapom a várt játékot, hogy soha többé nem lesz veszekedés otthon, később, hogy nem derülnek ki a lógások a suliban, hogy be tudom fejezni bukás nélkül, majd mikor felnőttem arra vágytam, ami soha nem volt: egy boldog családra! Több kísérlet is csődöt mondott, volt aminek én vetettem véget, és volt, aminek más, volt hogy én hagytam el valakit, volt, hogy engem hagytak el. Aztán teltek az évek és nem találtam azt, amire vágytam, lehet elégedetlen vagyok mindig azzal ami éppen jut, de az okosok azt mondják, mindenki azt kapja, amit megérdemel. Önmagával szemben persze mindenki elfogult, így én is az vagyok önmagammal, bár azt gondolom, hogy azt a rengeteg retket, amit eddig meg kellett élnem, csak valami komoly előző életbeli hibáért kaphattam... És erre ma jöttem rá igazából, amikor meg kellett adnom három barátomnak az e-mail címét egy nyereménysorsoláshoz... és nem tudtam... Kicsilány, és Z Papa voltak a választottak, a harmadiknak pedig egy saját, másik címet adtam meg, nem tudtam volna még egy embert megnevezni... és ez szörnyű. Az ember mindig egyedül van, amikor a legnagyobb szüksége lenne arra, hogy valaki ott legyen vele, és átölelje, akkor senki nem elérhető, és ez mindig így is volt az életemben, és sanszos, hogy így is marad... és hát... mindenki egyedül hal meg :(

A vasárnapi csajos szuper nap után ma hideg vizes zuhanyként ért a kijelentése: ha meglátom a neved a telefonomon elkap a gyomorgörcs és a hányinger.... Azt gondolom, ehhez már nincs mit hozzátenni. De nem tudom meddig tart, hogy még kibírom a következő napot, vagy a következő órát.

Nagyon kéne már egy ölelés, egy érintés, egy kis illat, egy kis csend.

Rá kell valahogy venni magamat, hogy még egy kicsit tartsak ki, hiszen eddig mindig így volt: elindultam a lejtőn és csak zuhantam, zuhantam, annyira mélyre, ahonnan azt gondoltam, hogy már soha nem lesz kiút, aztán még zuhantam, hogy tudjam hol a helyem, aztán mikor már azt gondoltam, hogy innen nincs tovább, hogy már nem lesz holnap, megenyhült Sors Kapitány, és kicsit lazított a szorításon. Helyre rázódtam lelkileg, aztán testileg is, de mire kezdem magam "túl" jól érezni, addigra újra bebizonyítja, hogy az élet egyáltalán nem fenékig tejfel!

Kezdek megbomlani kicsit, mint Ágnes asszony a balladában, pedig csak a "farkamat" kergetem, mint egy gyerek kutya. Meddig van értelme továbbküzdeni bármiért? Mikor hal meg a remény és mikor kell végleg elfelejteni a pozitív végkicsengést és megpróbálni új életet kezdeni, persze ha még van értelme egyáltalán....

Jól esne néha egy őszinte ölelés....

semmi más, csak egy ölelés, vagy csak egy érintés, hogy azt érezzem, hogy a másik átérzi mi fáj...

Néha annyira hiányzik, hogy beszélgessek, hogy elmondjam mit álmodtam, és hogy ez milyen érzéseket kelt bennem, hogy mit szeretnék elérni, hogy milyen érzések kavarognak a lelkemben, vagy csak azt, hogy milyen jót ebédeltem.... De nincs senki erre.... mindig csak a magány, és ha sokáig nyomom "magamban" ezeket előbb-utóbb megtelik a pohár, és akkor nehezen birkózom meg a feladattal, mivel nem tudom magamból kibeszélni.

Vannak akik néha felhívnak, persze azért, hogy elmondják velük mi van, és mivel nem érzik a hangomon, hogy baj lenne, eszükbe sem jut megkérdezni...

Én már tényleg nem akarok semmit... unom ezt az egészet, miért kell hogy mindig én legyek az utolsó a sorban, a meg nem értett ember, akire igazából nem is kíváncsi senki, csak azért beszélnek vele, mert ott van! Unom, baromira elegem van abból, hogy itt vagyok a harminchoz közel és az álmaim már teljesen szertefoszlottak, már nem látom értelmét a küzdésnek, már nem érzem, hogy lenne jövőm, hogy érdemes lenne bármiért küzdeni akár egy kicsit is. Nem hiszem el, hogy ennyire elviselhetetlen, és kiállhatatlan ember lennék, hogy ennyire rossz ember lennék, elegem van már abból, hogy mindennel mindig egyedül kell szembe néznem, hogy amikor leginkább kéne, akkor senki nincs a közelemben, akivel tudnék néhány szót beszélni, vagy csak sírni egy sort, és megkönnyebbülni... Miért ilyen kurva nehéz ez az egész?...

Ez a mai társadalomstatisztika minden lehetséges energiát kicsavart belőlem - bár lenne amibe most szívesen belekezdenék, de ezt most hagyjuk - viszont azt érzem, hogy pont ugyanennyit tudtam volna akkor is, ha nem megyek el az órára.... :S

Mindemellett iszonyatosan egyedül érzem magam, magányosnak, szeretet hiányom van, amit éjszakánként egy párna ölelgetésében próbálok - sikertelenül - kimeríteni. Nem kevés a munkám sem, ami nem kis teherként nehezedik rám, és természetesen, hogy kerek legyen a sztori itthon sem mennek a dolgok zökkenő mentesen. Igazából már feladtam egy ideje, hogy megfejtem a mikéntjét, és hogyanját, mert már nem érdekel semmilyen szinten, igyekszem a napi rutint tartani, de amire nem jut időm, arra nem jut, kezem kettő, a nap meg csupán 24 órából áll! Meg minek kaparjak egy olyan dologért, amiért a másik sem küzd. Kinőttem már a kiskutya korból, hogy próbálkozzam. Próbáltam volna a spílerrel felvenni a kapcsolatot, egy egyszerű kérdésemre hátha választ tud adni, de - fogadni mertem volna rá - elutasító volt természetesen, pedig a válasz, amit megadhatott volna, eldöntött volna mindent! Fenntartom, hogy lehet nem tudna válaszolni a kérdésemre, de mégis együtt "éltek" egy ideig, talán... mind1 is.

Viszont a sok fos mellett legalább elmúlt a hát- és nyakfájásom, aminek őszintén örülök, mert így legalább mindkét irányba tudom a fejemet forgatni, és nem kell törzsből "barbie-s" mozdulatokkal tekintgetnem az irányokba! :D

Nincs már kedvem sem küzdeni, sem harcolni, nyugtatóval alszom, nem járok sehova, már nem okoz örömet semmi... remélem, hogy a kiskutyámat valaki majd befogadja, és legalább úgy fogja szeretni, ahogy én szerettem...

Mostanában nem igazán elegendő egy napra a 24 óra, kicsit tolnék rajta, mondjuk dupláznék és akkor mindenre jutna időm, amire szeretném! :)

"Életem értelme" lebuktatta magát egy levelezéssel - tisztában vagyok vele, hogy nem túl szép dolog más leveleiben kutakodni, de ne adjon rá okot, és nem teszem - úgyhogy hamarosan költözik! :) És én újra élhetem a "szinglihordák" megszokott életét, nyugiban, békében, és természetesen eszem ágában sincs még egy díszpéldányt beszerezni, minek tenném, hiszen mindenem megvan ami kell ahhoz, hogy kiegyensúlyozottak legyenek a napjaim. :) Persze mostmár, hogy rájött mit veszíthet: puncsol, hol pedig degradál, de igazából már annyira közömbös számomra, hogy egyáltalán nem hat meg!

A suli rémesen fárasztó, főleg azok az órák, ahol az előadó, hát hogy is mondjam: nincs a helyzet magaslatán. Jövő héten szombaton lesz az első éles vizsga, úgyhogy para kicsit, de majd a héten tanulok, a jegyzeteim megvannak, tehát nincs más hátra, mint előre!

A munka unalmas, már nem dob fel, monoton, szürke és gusztustalan... :(

Nekem tényleg nem megy semmi jól. Sem a munka, sem a magánélet, sem semmi. Ez az én kudarcom, bár őrülten szar érzés felismerni, hogy ez így van...

az élet megy tovább....

Katasztrófa, hogy ezt az embert soha nem lehet "letámadni", mert hol álmos, hol érdekes műsor van a tévében, hol pedig csupán nincs kedve... kezdem unni ezt a dolgot már rendesen.

Holnap találkozom a bankos pasival... szoknya, tűsarok, ahogy azt kell ;) Igazából az sem érdekel, hogy nős!

Mi van, ha kiderül, hogy amit eddig tettem az életemben azt úgy, ahogy van kikukázhatom? Félek ettől az orvoslátogatástól.... mi lesz, ha azt mondja baj van.... hiszen igazából ezt én magam is tudom, csak nem merem bevallani önmagamnak sem. Pusztán azért, mert félek attól, hogy ha kiderül a baj, akkor bezárnak egy olyan helyre, ahonnan tudom, hogy nem fogok tudni kijutni...

Másfél év után a kapcsolatunkban eljutottunk arra a szintre, hogy elmentünk tegnap este moziba! Először! A film jó volt, csak ajánlani tudom (Kéjjel-nappal), persze spórolós vodás jeggyel mentünk, és egy popkorn egy kóla volt a menü (előétel a vacsihoz). Aztán készültünk, hiszen a mai nap nagy nap volt, nekem a szabadság utáni első munkanap, neki meg állásinterjú délután 5-től! (?????????? Hol van olyan munkahely, ahol ez így működik???) Most nyolc múlt néhány perccel és még mindig ott van... nekem meg tollas a hátam...

Úgyhogy holnap miután kibarátnőztem magam, átjön a gyerek apja, én meg elmegyek vele sétáltatni! Ennyi!

A jövő héten meg.... meglátogatom egy kedves ismerősömet budán....

Sok minden van, ami nélkül tudnék élni! Illetve nem is csak tárgyak, de személyek is tartoznak ide - talán legfőképp! Elsősorban hímneműek! Egyre inkább azt érzem, nincs rájuk állandóan szükségem semmilyen szinten sem, hiszen nem adnak semmi olyat a folyamatos együttlétben, amire valójában szükségem van.

Energiavámpírok, ránckeltetők, gyomorvérzéselősegítők!

Szimba az egyetlen hím, aki maradhat, talán azért, mert ő nem ember!