A vasárnapi csajos szuper nap után ma hideg vizes zuhanyként ért a kijelentése: ha meglátom a neved a telefonomon elkap a gyomorgörcs és a hányinger.... Azt gondolom, ehhez már nincs mit hozzátenni. De nem tudom meddig tart, hogy még kibírom a következő napot, vagy a következő órát.
Nagyon kéne már egy ölelés, egy érintés, egy kis illat, egy kis csend.
Rá kell valahogy venni magamat, hogy még egy kicsit tartsak ki, hiszen eddig mindig így volt: elindultam a lejtőn és csak zuhantam, zuhantam, annyira mélyre, ahonnan azt gondoltam, hogy már soha nem lesz kiút, aztán még zuhantam, hogy tudjam hol a helyem, aztán mikor már azt gondoltam, hogy innen nincs tovább, hogy már nem lesz holnap, megenyhült Sors Kapitány, és kicsit lazított a szorításon. Helyre rázódtam lelkileg, aztán testileg is, de mire kezdem magam "túl" jól érezni, addigra újra bebizonyítja, hogy az élet egyáltalán nem fenékig tejfel!
Kezdek megbomlani kicsit, mint Ágnes asszony a balladában, pedig csak a "farkamat" kergetem, mint egy gyerek kutya. Meddig van értelme továbbküzdeni bármiért? Mikor hal meg a remény és mikor kell végleg elfelejteni a pozitív végkicsengést és megpróbálni új életet kezdeni, persze ha még van értelme egyáltalán....
