unalmas, és egyszerű életemet valaki mindig sikeresen felkavarja.
Igen, belefásultam a szürke hétköznapokba, a semmit nem tevésbe - ez persze erős túlzás, mert vagy sokáig dolgozom, vagy iskolába járok - és belepunnyadtam ebbe a mocsárba. És ilyenkor valaki mindig megmondja a "tutit", hogy ne a múltamba révedezzek, hogy szedjem össze magam, hogy álljak ki a céljaimért, és küzdjek azokért.... Persze ez tök jól hangzik, és igen, ha én nem küzdök, helyettem nem küzd senki a saját céljaimért, de nem megy, vagy nem akarom már talán... belefáradtam ebbe a végeláthatatlan szélmalomharcba, abba, hogy mindig valakinek meg kell felelni, hogy mindig kedvesnek kell lenni, hogy nekem kell másra odafigyelni! Akkor, amikor nekem lenne arra szükségem hogy rám figyeljenek persze senki nem ér rá, mindenki majd visszahív később, vagy fel sem veszi a telefont.
Aztán mire eljutunk oda, hogy "és veled mi van?" már nincs kedvem róla mesélni, és álarcot húzva mosolygok, hogy velem semmi extra, minden rendben, jól vagyok... Mindenki hazudik! De az álarcon nem lát át senki, úgyhogy ezzel nem ártok, csak magamnak. És persze vannak telefonok, amik esetén nehéz letagadni, hogy minden rendben van, hogy tök jól érzem magam. Jön a jól irányzott mozdulattal történő fejmosás, meg az alázás, hogy szánalmas vagyok, ez persze "jelentősen javít a helyzetemen".
Aztán jön a másnap, ami ugyanúgy az unalomig szürke, mint a hívást megelőző összes.
Pedig néha csak egy szimpla ölelés is megoldást nyújthatna, de nincs...
