Mostanában egyre többször ismétli önmagát a történelmem, meglepően azonos dolgokat kell átélnem, aminek igazából nem örülök, mert mindig egy-egy fájdalmas sebet tép fel, ami rögtön elkezd vérezni, aztán csak nehezen múlik a fájdalom. Rengeteg okos ember erre azt mondaná, ez azért van, mert hagyom... nem hagyom, csak próbálok már végre találni egy olyan életsíkot, ahol jól érzem magam, ahol nem kell magányosnak lennem, ahol vannak barátok, akikkel feszültségmentesen lehet beszélgetni bármikor, bármiről, ahol néha napján valaki rámemeli a telefont, hogy hellósziamivanveled...
Volt két nap, amikor senkivel nem beszéltem... pocsék volt, nem volt kihez szólnom két teljes napig, a harmadik napra már fájt a torkom némasága, így néhány sós könnycseppel próbáltam "életet" lehelni bele, és bár megoldás nem volt, de meg tudtam szólalni.
Gyűlölöm a magányt, azt, hogy mint mindig az életem során, most is teljesen egyedül kell szembenéznem mindennel, hogy ha valami öröm, vagy bosszúság ér nem tudom senkivel megosztani, mert frusztrál a tudat, hogy kit hívjak fel, mert senkivel nincs olyan viszonyom, hogy nyugodt szívvel azt gondolhatom, hogy örül, ha hallja a hangom, vagy meghallgatja a bajomat, örömömet...
És természetesen SorsKapitány ilyenkor mindig teremt valaki újat, vagy régit arra, hogy ne felejtsem el, hogy mennyire sérülékeny a lelkem, hogy mindig tud valaki olyat mondani, amivel visszazuhanok a szakadékba....
