Érdekes érzés volt ma megtudni egy féltve őrzött titkot, fájdalomas, hiszen még egy kapcsolat, ami nem működik, ahol az egyik félnek külső segítségre van szüksége ahhoz, hogy a mindennapokat elviselhetőbbé és könnyebbé tudja tenni. Mindazonáltal megtisztelő, hiszen úgy látszik, hogy mégis meg lehet bennem bízni. És ez pozitív visszaigazolás volt.
Persze az ember a saját dolgaiban a legsutább, vagy talán igyekszik mindent annyira elrontani, amennyire csak lehet, hogy már visszafordíthatatlan akadályok gördüljenek a probléma megoldása elé.
Azt érzem nem vagyok ide való, nekem itt nincs dolgom, nem akarok önmegvalósítani, nem akarok saját családot, gyereket, házasságot, tányérdobálást, ajtócsapkodást... stb. csupán megpihenni kicsit, csendes magányban, egyedül, nyalogatni az évek óta sajgó sebeket, néhány könycseppet elmorzsolni egy zsebkendőbe, aztán álomra szenderülni... egy jó hosszú álomra...
