A szines, csillogó rajzfilm, amit a fejemben leforgattam az életemről egyre inkább kezd hasonlítani egy fekete-fehér, üres, unalmas dokumentumfilmre, mert én egy ilyen idióta, hülye picsa vagyok, aki kényszeresen keresi a kapcsolatot.
Persze felfogom, hogy nem kéne, de ez van, olyan nem volt, hogy egyedül voltam, mert ha nem volt állandó, volt alkalmi, valami mindig volt! És most ez kezd egy kicsit begyűrűzni, felzabálni szabályosan, mert egyre kevésbé bírom a kiképzést :( És akkor most jön ezzel a házasságosdival, pont akkor amikor Lujza művésznő bepasizott, hát mi vagyok én?
Pótlék! Ezt már megmondták mások is, meg rájöttem én is - hogy a hangokról már ne is beszéljek. :)
De szar egyedül, tényleg! Az eddigi életemet úgy éltem le, hogy mindig minden változott körülöttem, hogy nem bízhattam abban, hogy aki épp ott van mellettem, az vajon mindig ott lesz-e, és volt akit én magam martam el, talán védekezésképp, hogy ne ő bántson engem, bár ez is megviselt rendesen. És tisztában vagyok vele, hogy az sem megoldás, hogy esténként álomba sírom magam, és nyugtatót szedek, vagy esetleg legurítok egy-két pohár italt.
